ott jártam, hol nem volt út

horizontal break

Tegnap még volt életem, ma meg mintha helikopterről dobtak volna a semmi közepébe. Sehol egy út, sehol egy elágazás. Csak forgok körbe szédülten. Döntenem kell. Lefekszem, s megadom magam a reménytelenségnek, vagy utat török a sűrűben. Csak a megérzéseimre hallgathatok. Talán naponta kell majd újrakezdenem. De a jövő még nem látható, és a múlt árnya is folyton ott lebeg. Márpedig visszaút sem létezik. A régi életembe semmiképp…

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben faltam a kilométereket. Nem számított kaptató, nem számított távolság, nem számított a párás, meleg levegő. Csak futottam és csak futottam. Pedig belül mérhetetlen volt a fájdalom. Ha nincs a futás, talán nem is sikerül megőriznem a józan eszem. Még itt, a világ egyik legszebb táján, felemelő emberi és természeti környezetben sem.

A lakásban fulladoztam és képtelen voltam gondolkodni. Állandóan vágytam kifelé. A futás nem vált droggá. Nem tett függővé. Egyszerűen csak visszaadta önmagam. Nem éreztem fáradtságot, vagy kimerültséget. Olyan volt, mint egy generátor. Ahogy futottam, töltődtem.

Nem volt gyógyszer az élet problémáira, de segített megmaradnom. Erőt meríthettem a túlélésre, s hogy utat törhessek a rengetegben hazafelé…

Ott jártam, hol nem volt út. Mégis itt vagyok.

horizontal break

Ha tetszett a bejegyzés, és méltónak tartod a történetet a megismerésre, úgy kérünk oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel is!

Köszönöm a FormaLine két fotósának, Claudiának és Szilárdnak, hogy segítenek emlékezni! Képeik mélyebb érzéseket hagynak bennem – s remélem benned is kedves Olvasó -, mintha velem lettek volna akkor és ott, mikor mindez megtörtént…

Ha te is szeretnéd, hogy emlékeid elevenen meséljenek, hogy valódi érzéseket váltsanak ki másokból is, akkor keresd fel őket, hogy láttathassák, mi a szívednek kedves, de szemnek láthatatlan.

horizontal break


a szerzőről

Papp Zoltán

Papp Zoltán

Szeretem a szövegírást. Szeretem, ahogy megszáll az ihlet, felkap a forgószél, s szinte szavanként törlök vissza, mert a gondolatok örvényében jobbnál jobb kifejezésekkel ajándékoz meg a Fennebbvaló, míg kellően szerethető nem lesz az alkotás. Hálás vagyok, hogy anyanyelvemnek tudhatom a magyart, ezt a hihetetlenül gazdag csodát. Nem tudom, hogy mindennek van-e bármilyen köze ahhoz, hogy atyai nagypapám és nagymamám is hivatásos újságíróként tájékoztatta a nagyérdeműt a világról, s hogy három nagyszülőm is megajándékozta egy-egy könyvvel az utókort. De, én nem vagyok profi, csak élvezem, ha adhatok. Ha egyike lehetek azoknak, akik közvetíthetik a csodákat. Köszönöm, ha szeretitek!