futni születtünk


horizontal break

Két évvel ezelőtt kezdtem interjúkat készíteni olyan barátaimmal, ismerőseimmel, akik számára a fala(in)kon túli világ valami többet jelent, s kiknek gondolatai, tapasztalásai és élményei sokat adhatnak mások számára is.

Chevy Van (alias Csáky Laci) az első volt a listán, akivel szerettem volna beszélgetni minderről. Akkoriban nem volt egyszerű összeegyeztetni a találkozót, így végül középmezőnyben futott be, és ez azóta sem változott. :)

Az interjú végül nem került „adásba”, de látva Chevy napjainkban (is) tapasztalható bődületes népszerűségét, gondoltam ezúttal végre hajhászok vele egy kis szenzációt.

Fogadjátok szeretettel!

Egy kávézóban találkozunk, csak hogy kellően autentikusak legyünk, ami az egészséges életmódot illeti. És ha már lúd, legyen kövér alapon, egyből egy gyorsétterem kávézójában.

Chevynek már csak a megjelenése is lehengerlő. Barna bőr, sötétbarna haj, csak a foga világít, no meg a vakító fehér ing, melyet a karján lazán feltűrve visel. Divatos karkötő, és narancssárga sportóra teszi teljessé a lendületet, életigenlést sugárzó külsőt és magabiztos fellépést.

Pörgősen kezdünk. Talán a helyszín teszi, vagy csupán Chevy ülteti el bennem ezt az érzést, hiszen nagyon elfoglalt, alig ér rá. Mondhatni csak futtában tudom elkapni. Persze, csak ha ő is akarja.

Fel is merül bennem a gondolat, hogy talán sportolás közben kellene interjút készítenem vele, ám azért még nem őrültem meg teljesen, úgyhogy ezt a gondolatot éppoly gyorsan hessegetem el, mint ahogy jött. Marad a gyorséttermi kávézó.

Valahol ott akadtam el kettőnk történetében, hogy a közös munkahelyünket jelentő telekommunikációs cégtől egy outdoor képzéseket és csapatépítő programokat is kínáló vállalkozás egyik vezéregyénisége lett (te jó ég, már ott is!), majd most ismét egykori munkahelyi neveldénk soraiba állt, de mintha ugyanazt csinálná, mint a tréningcégnél, csak immáron belsősként…

– Kizárólag az önismerethez kapcsolódó hosszú távú teljesítménytúrákat viszek. Van egy nagy mondás, hogy 30 kilométer – körülbelül négy óra sport – után kezd kiürülni az agy. Odáig a fizikumot nagyon felülírja a psziché. Folyamatosan gondolkodik…

– Kik a résztvevői ezeknek a programoknak?

– Olyan menedzserek, akik életükben nem voltak fent a Csóványoson, maximum ha egyszer sétáltak a Margit-szigeten.

Nagyon érdekes élmény, hogy Nagyorosziból fel tud-e menni esetleg Nagy-Hideg-hegyre és vissza, ami mondjuk egy szűk maraton, persze sétálva. Ugye, negyven kilométer…

És amikor nem tud továbblépni a nagy-hideg-hegyi sípályán egy, az életben amúgy nagyon sikeres, mondjuk harmincas ember, akkor egy picit elgondolkozik azon, hogy ilyen fizikummal lehet-e olyan sikereket elérni a mindennapi szellemi életben hosszú távon is, egy szellemi kihívásokat jelentő munkahelyen?

Hogy tényleg! Az egészség csupán csak a betegségnek a hiánya, vagy mondhatjuk azt, hogy nem egészséges egy olyan harmincas éveiben járó ember, aki nem tud felsétálni mondjuk a Bakonyba, vagy a Mátrába.

Az első gondolat tehát az, hogy mi az a minimum fizikai szint, amelyet ha nem teljesítünk, akkor nem vagyunk egészségesek?

A „Futni születtünk” című könyv szerzője, Christopher Mcdougall egyértelmű kutatásokra hivatkozik, hogy egy felnőtt embernek, harminc kilométert le kell tudnia futni.

Pont.

Ez nem egy sportteljesítmény, ez a normál, egészséges életműködésünk, ízületünk, izomzatunk, vázrendszerünk, tüdőkapacitásunk, pulzusunk, vérnyomásunk, energetikánk…

Ha innen most felállok az asztal mellől, akkor harminc kilométert meg kell tudni tenni. A magyar kultúrában ez ugye az egynapi járóföld.

Aki ezt nem teszi meg, az egyébként tekinthető-e egészségesnek, vagy sem? Szerintem nem. Éppen ezért, én nem is tekintem magam igazi sportembernek, mert én azt gondolom, hogy 30-40 kilométert le kell tudni futni bárkinek. A gond akkor van, ha nem tudjuk lefutni.

Tudom, hogy ez kicsit unortodox megközelítése például a maratonnak, de egy-két menedzserrel eljutottam nulláról a maratonig, és ők maguk is meglepődnek, hogy az edzésterveket felülírva, a táplálkozást felülírva egy egészséges férfinek, vagy hölgynek a teste egy nagyon brutális pszichével milyen teljesítményre képes.

Nagyon érdekesek például a Sri Chinmoy maratonok. A névadó ugye egy bengáli-amerikai szellemi vezető, vallási tanító, guru volt. Ezeknek a maratonoknak a lényege a határaink túllépése. Itt nincs szintidő. Míg mondjuk egy Budapest Maratonnál 5:30-nál leszednek a pályáról, mert az esemény miatt lezárták a várost és ezt fel kell oldani, addig itt 7 óra 10 perc alatt is megteheted a 42 kilométert. És a sikerráta 70-80%-os. Lehet, hogy 7 óra 40 perc alatt, vagy 8 óra 20 perc alatt, de megteszik az emberek.

Tehát én azt gondolom, hogy ha sportról beszélünk menedzser coach szempontból, akkor meg kellene húznunk azt a minimum limitet, hogy mi az a mérhető fizikai állóképesség, amely alapot ad arra, hogy egyébként valaki vezetőként emberek tömegeit energizálja, még ha erre ő egyébként pszichikailag és egyéb más kompetenciái alapján alkalmas is.

Az emberek 98%-a nem ismeri a fizikai határait. És most nem arra gondolok, hogy mindenkit vigyen el a mentő, miközben ezt feszegeti. De amikor az első fájdalom belenyilall a térdükbe, vagy bárhova, akkor mindig megdöbbennek, hogy onnantól még kétszer annyit megtesznek, mint amennyit addig anélkül, hogy komolyabb sérülést szenvednének.

– És ez a légióból jön? Ott mondják, hogy amit te száz százaléknak hiszel…

– Nem! Ez teljes mértékben otdoor tréning. Az outdoor tréning három részre osztható:

Az egyikből rendezvényszervezés lett, és tényleg élményt ad, közös élményt. Szuper, nagyon jó, de a klasszikus tréning módszertant, tehát a tapasztalati tanulást, az önismeretet, az együttműködés fejlesztését, saját határaink tágítását, a különböző szituációk kipróbálását egy picit a háttérbe szorítja.

A másik az, amikor az outdoor csak annyiban jelenik meg, hogy nem indoor, de ugyanazt a módszertant használjuk csak mások az eszközök.

És a harmadik, amire én használom esetenként, az kifejezetten a határtúllépés.

Az első nap elérjük a fizikai határainkat, és közvetlenül azután egy turistaházban, egy vadászházban, vagy egy sárkányhajóban kicsit beszélünk az élményekről. Másnap reggel, vagy akár másnap egész nap átbeszéljük, hogy mikor mit éreztünk egyénként, csapatként, mennyire vagyunk erre büszkék, mit gondoltunk volna…

Mindig megdöbbennek, hogy mennyire kudarckerülő a fizikai teljesítményét illetően az az ember, aki egyébként a szellemi munkát végezve pedig sikerorientált.

Tehát szellemi munkát végezve ő azt gondolja, hogy el tud vezetni 100 embert, képes kezelni egy egymilliárdos büdzsét, de ha azt mondom neki, hogy fizikailag fájni fog, sírni fogsz…

horizontal break

Ha tetszett a beszélgetés első része és méltónak tartod a megismerésre, akkor kérjük oszd meg ismerőseiddel, barátaiddal! Talán van olyan közöttük, aki éppen Chevy Van hatására köti fel a nyúlcipőt! :)

Ne maradj le a folytatásról sem, kövesd Facebook oldalunkat!

horizontal break

Olvastad már?

Egy egyszerű kérdéssel kezdődött minden: Miért fáj a lábam? A válasz után kutatva Christopher McDougall elképesztően izgalmas emberekkel találkozott, és hihetetlen atlétikai teljesítményeknek volt szemtanúja. A rejtélyes Caballo Blanco közvetítésével megismerte a világ legfantasztikusabb ultrafutóit, a Mexikóban élő tarahumara indiánokat, és közelebbi kapcsolatba kerülve velük rádöbbent, hogy mindaz, amit a nyugati világ a futásról tud, téveszméken nyugszik. És a kérdések egyre sokasodtak. McDougall útja a Harvard high-tech laboratóriumaiból Észak-Amerika napsütötte völgyein és hófödte csúcsain át vezetett a Copper-kanyonba. Elbeszélésmódja egyszerre személyes és tudományos; az egyéni sorsok pontos és empatikus leírása mellett ismerteti a tudomány aktuális állását is az emberi fiziológiáról, táplálkozásról, az evolúcióról. A Futni születtünk nem csupán a szellemünket mozgatja meg, hanem a testünket is arra ösztönzi, hogy tegyük próbára a lábunkat, és lássuk be: mindannyian futni születtünk. – A könyvet a képre kattintva rendelheted meg a Park Könyvkiadótól

Christopher McDougall újságíró, hosszútávfutó, korábban az Associated Press haditudósítója volt, jelenleg pedig a Men’s Health magazin szerkesztője és szerzője. Háromszor jelölték szakmai díjra folyóirat kategóriában, és szavazták be a döntőbe; dolgozott az Esquire-nak és a The New York Times Magazine-nak, Girl Trouble című önálló kötete pedig a The Times számára készült tudósításain alapul. McDougall maga is fut pennsylvaniai otthona környékén, az amish farmok között.


a szerzőről

Papp Zoltán

Papp Zoltán

Szeretem a szövegírást. Szeretem, ahogy megszáll az ihlet, felkap a forgószél, s szinte szavanként törlök vissza, mert a gondolatok örvényében jobbnál jobb kifejezésekkel ajándékoz meg a Fennebbvaló, míg kellően szerethető nem lesz az alkotás. Hálás vagyok, hogy anyanyelvemnek tudhatom a magyart, ezt a hihetetlenül gazdag csodát. Nem tudom, hogy mindennek van-e bármilyen köze ahhoz, hogy atyai nagypapám és nagymamám is hivatásos újságíróként tájékoztatta a nagyérdeműt a világról, s hogy három nagyszülőm is megajándékozta egy-egy könyvvel az utókort. De, én nem vagyok profi, csak élvezem, ha adhatok. Ha egyike lehetek azoknak, akik közvetíthetik a csodákat. Köszönöm, ha szeretitek!