a leghosszabb utazás is…


horizontal break

A világ végére tartottam épp. Még nem tudtam mit hagyok majd ott, és mi vár majd rám itthon. Honnan is tudhattam volna? Hiszen nem azzal a céllal indultam útnak, hogy valaha is hazatérek.

Inkább azt reméltem, hogy követnek majd mindazok, akik fontosak a számomra. Pedig talán már csak nekem nem volt egyértelmű, hogy nem lesznek majd érkezők…

Felkavaró úgy felfedezni az újat, hogy közben folyamatában veszted el a régit. Halványodó tekintettel nézni az ismeretlen csodát, mely még közel sem került hozzád, máris elérhetetlenül távol van, s végül egyszerre veszíteni el két világot is.

Mit mondjak?

Ebben az állapotomban a futás a leghalványabban sem szerepelt a vágyaimat felsorakoztató listámon, sem a túlélési eszköztáramban. Mégis. Mikor vendéglátóm egy nap megkérdezte, hogy volna-e kedvem futni vele egyet, valamilyen számomra is érthetetlen okból igennel válaszoltam.

Azt mondta van egy emelkedő, melyet egy hónapjába telt meghódítania, mikor ő kezdett el futni. Elsőre ez azért tűnt viccesnek, mert a hely olyan volt, mint San Francisco: domb hátán domb. Vajon melyik lehet az a kapaszkodó, mellyel így meg kellett küzdenie?

Biztos voltam benne, hogy irodaszökevény lényemnek most még a síkság is feladná a leckét. S mivel vendéglátóim háza meglepő módon egy domboldalban feküdt, csak abban reménykedtem, hogy az ajtón kilépve legalább lefelé indulunk majd el.

Tévedtem.

Meleg volt. Az óceáni levegő pedig eleve nehezen préselődött vegetáló testem összeszűkült bensőjébe. Futni kezdtünk. Ő tudományosan – okosórával mérve még a légnyomást is -, én pedig a túlélésre játszva az élet súlya alatt.

Valami csoda folytán sokáig látótávolságon belül maradt, holott az óra kérlelhetetlenül diktálta neki az iramot. Később fogtam csak fel, hogy őt követve elsőre teljesítettem azt a bizonyos emelkedőt. Pedig akkor még húsz kilóval több voltam.

Azt hiszem, ekkor vette kezdetét egy egészen más utazás. A futás pedig mégiscsak az egyik eszköze lett a túlélésnek.

horizontal break

Amennyiben méltónak tartod a történetet a megismerésre, úgy kérünk oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel is!


a szerzőről

Papp Zoltán

Papp Zoltán

Szeretem a szövegírást. Szeretem, ahogy megszáll az ihlet, felkap a forgószél, s szinte szavanként törlök vissza, mert a gondolatok örvényében jobbnál jobb kifejezésekkel ajándékoz meg a Fennebbvaló, míg kellően szerethető nem lesz az alkotás. Hálás vagyok, hogy anyanyelvemnek tudhatom a magyart, ezt a hihetetlenül gazdag csodát. Nem tudom, hogy mindennek van-e bármilyen köze ahhoz, hogy atyai nagypapám és nagymamám is hivatásos újságíróként tájékoztatta a nagyérdeműt a világról, s hogy három nagyszülőm is megajándékozta egy-egy könyvvel az utókort. De, én nem vagyok profi, csak élvezem, ha adhatok. Ha egyike lehetek azoknak, akik közvetíthetik a csodákat. Köszönöm, ha szeretitek!